Ritka, hogy úgy érkezel meg valahová, hogy már kinn a futómű és úgy érzed, egy tutajon felállított ketteslétráról elérnéd a repülőgép alját, de a plexihez nyomott homlokodból kibandzsítva még minden kék, sehol egy fránya, szárazföldet sejtető paca, csak az óceán mindenütt. Átnézel a szomszédos sorba, a néni az ölében mikro sütővel természetellenesen nyugodt, miközben úgy érzed, indokolatlanul előre járunk ezzel a leszállással, hisz sehol semmi a láthatáron. Majd hopp, egy csík beton, éppen alattunk, az öv már hasít, a turbo propeller felpörög, eszelős lassulás, neki bólintasz a 12B szék támlájának, majd kinézel és egy óceánra festett aszfaltcsíkon csücsülsz. Nyugalmat jobbra tekintve találsz, ahol kirajzolódik maga a sziget... igen ez már Flores. 48km körben, 20km keresztben, és ekkor még nem sejted, hogy olyan utakon fogsz autózni, hogy a meghatottságtól saját magaddal keveredsz szentimentális párbeszédbe minden egyenesben, minden kanyarban.

Flores, a gombnyi sziget, az öreg kontinenstől kétezer kilométerre technikailag Európa, de már az amerikai lemezen fekszik az Atlanti-óceánon. Az Azori-szigetek és így, az Európai Unió legnyugatibb szigete, jellegében sokkal inkább a Jurisics parkra emlékeztet. Némi Hawaii, egy teáskanál San-Francisco-t idéző klímával fűszerezve. Érzésre ez volna az ember, mint lény, természetes élőhelye.  

A reptér épülete dimenziójában leginkább a városligeti közlekedési parkot juttatja eszembe, vagy gyermekkorom Lego repterét. Már-már olyan, mint az igazi, van benne gate, check-in, security check, de mégis mintha kicsiben gyakorolnák, milyen is egy igazi reptér.

Átveszem a bérautót, a szigeten van belőlük vagy tíz darab, ebből hat szabad. Nincs az a nagy tömeg. Ide már nem jut el a felületes turista. Három átszállás, két bokorugró járat, esetleg egy 2-3 órás barázda billegető lelkületű komp, bruttó három nap - van, akinek megfekszi a gyomrát.

Az autó egy literes Fiesta három hengerrel. Felhúzott ablakkal, csücsörítve, hunyorítva, hármasban ötvenről, olyan a hangja, mint valami V8. Lehúzom az ablakot és kész is a Wartburg...mosolygok...át lettem verve, de imádom. Welcome to Speed Limit!

 A szigeten körben a sziklákon autózva érezni, mennyire kicsi is ez a hely. A part mentén mindenhol kanyarodik az út, egyik oldalon óceán, a másik oldalon sziklafal, aztán elágazás. Jobbra a partvonalon, balra pedig egyenesen mehetünk át a „fővárosból” (Muhahha ezren lakják) a sziget túloldalán található falunkba.

Mindkét út végső soron ugyanoda visz, ezúttal átvágok egyenesen, két vulkanikus tó közt hasító transz-sziget úton. A nap eltűnik és belehajtunk a felhőbe. Neem, nem köd...felhő! Suhan rendesen, benne vagyok nyakig, és ahogy haladunk, a külvilág öt percenként változik. Jamiroquai „Travelling without moving” albuma jut szembe, egyszerre átvágtunk egy őserdőn, egy fennsíkon, egy vulkánon, ködön, verőfényes tengerparton, mohás vulkanikus holdbéli tájon, és még csak 18 km-t vezettem egyik faluból a másikba... ez nem egy Pécs-Mohács 57-es.

Regélhetnék az elképesztő flóráról és faunáról, de sem botanikus sem ornitológus nem vagyok, elég az hozzá, hogy nem egy könyvet írtak a sziget gazdag és ritka élővilágáról, madarairól, növényeiről, természeti adottságairól. Ez a terjedelem és szaktudás még karcolni sem képes ennek mélységeit... nem is próbálkozom... de azért van itt pár érdekesség.

A sziget védett lakója a Sheerwater Bird (viharmadár féle), ami nappal a nyílt tengeren csücsül falkákban, alacsonyan repülve csap le a halakra és olykor játszik a delfinekkel. Éjjel apró, lakatlan sziklákon, szigetkéken húzza meg magát. Nagyon nem bírja a fényt, bemerészkedik a sziget sötétebb részei fölé (olyasmi hangot hallat, hogy "váká váká vááááá", azért is néztem utána, mi a kénköves ménkű ez), de olykor úgy megzavarja a közvilágítás, hogy leszáll és megszeppenve gubbaszt az úton. A halászok felveszik, és kis ládikákban kiviszik őket másnap a nyílt vízre...Happy End! Flores ugyanakkor az 1981-es tilalomig bálnavadász sziget is volt, vannak helyi és vándorló bálnák a környéken, ez is egy újabb "boldogan élnek..." végződésű történet. Bocik, pipik, barik mindenütt, és kellően bambák, a virágokról egész évben pompázó hortenziákról lexikonokat lehet írni, meg is tették...Flores...mond valamit az elnevezés?

Klasszikus tankönyvi példa a csirke úttesten való átkeléséről és annak különféle okairól.  A floresi csirkék rendkívül magabiztosak e-tekintetben. Ilyenkor fék, tyúk átsétál, tolok egy egyest és megyünk tovább.

 Ha kalandozni akarok, bármelyik kereszteződésben bizonytalankodás nélkül tetszőleges irányba mehetek, egyik oldalon ős fasor a ködben, másik oldalon a sci-fi sorozatokban, távoli idegen bolygót illusztráló táj, ahol Kirk Kapitány bármely vöröses murván sárguló mohás szikla mögül előléphet a ködből egy fézerrel. Aztán kiérek egy világítótoronyhoz...például.

                          Hol van Valdo, avagy mi a hiba a képen?

Kicsit sajnálom, hogy a bér Fiesta jutott, bár remek kis autó, fordul mint a gokart és a legnagyobb nyugalommal taposhatok a gázpedálba, hörög morog, és a mutató még így is városi tempón kúszik. De a sziget járműparkja ennél sokkal több izgalmat kínál, és főleg gyökeresen más. Ez az autó itt rikít, nehéz, sőt, lehetetlen vele beilleszkedni. Azt kiabálja, turista! Azt ordítja, modern, lámpás kereszteződéshez, navihoz szokott, felhúzott ablakkal klímázva izolálódó, nagyvárosi, szelfiző huligán! Ettől még éppoly kedvesen intünk egymásnak, mint a motorosok szoktak. Itt mindenki köszön a másiknak, mint nagyiéknál falun.

A helyiek rendszerint platós összkerékhajtású kisteherautókkal közlekednek, gyakori az L200, a legendás Hilux, de sok Mazda és Nissan is van. Legtöbbje kilencvenes évek eleji-közepi, a "tojás L200" előtti, sőt, sokszor még tégla L200 (mint ez itt fenn), kockalámpás Hilux, "Kng Cab" Nissan, olykor alacsony padlóval. A különleges bennük, hogy rendszerint nem a nálunk ismert, gyári plató van a bódé mögé az alvázra szerelve, hanem egy annál nagyobb, régi vágású, deszka tákolmány, ahogy kell. Ennek egyszerű oka van, ők valóban szállítanak mindenfélét. A helyi lakosság jórészt állatokat tart. Kőrakásokkal elkerített parcellákban legelnek a fent említett marhák, juhok. A gazdák az aszfaltot elhagyva közelítik meg ezeket a kis farmokat, jószágot, takarmányt szállítanak, kell az összkerék és kell a raktér, a pick-up divat teljesen felesleges ebben a közegben.

És van pár igazi érdekesség is. Régi, elpusztíthatatlan, a "lábon" maradáshoz makacsul ragaszkodó, sokszor szebb napokat is látott, de korát méltósággal viselő öreg technika...és megy, és megy és csak megy tovább.

Toyota Landcruiser küzd a rozsdával, ami a szigeteken tapasztalható páratartalomból fakadóan hatékonyan, szinte hallható rágcsálással pusztítja a vasat. Méltóságteljesen és patinásan öregszik a classic Toyota. Idős bácsi vezeti, mindig tudom merre jár, hol a boltnál látom, hol a falu fölötti farmok közelében, de volt, hogy átugrott vele a fővároskába is bevásárolni, ebből nincs több a szigeten.

Első generációs Pajero, meglepően szép állapotban, már a 2.5TD motorral. Ez a 4D56T blokk nagy túlélő, 1988-tól egészen 2006-ig 3 generációt is megélt, ez még intercooler nélküli 84 lovas, a Pajero II-ben már intercoolerrel 99 lóerős, és aztán többet nem is nagyon reszeltek rajta. Nagyon tetszetős doboz, és mennyire egyben van! Máris vinném.

Az autókban nincs sok kilométer, mert ugye a szigeten sincs sok, amit beléjük lehetne hajtani. Az utak kiváló minőségűek, a minimális hőingadozás miatt nem hullanak szerteszét, ahol nincs aszfalt, ott puha vulkanikus talaj van, az átlagsebesség 50 körül lehet, a megengedett legnagyobb 100km/óra, amit a hosszú egyenesekben érhetünk el a helyi járműpark résztvevőivel. Ritkán váltok ötösbe, a kanyargós szakaszokban ott felejtem hármasban, egyenesben négy, arra konkrétan emlékszem mikor váltottam ötöst. Nincs az a nagy sietség, nincs az a kifejezett tömeg.

Van pár helyi érdekesség, az UMM például, ami nevében egyezik a szerkezet által kiváltott első reakcióval és önnön arckifejezésére is tökéletesen rímel.

Az UMM-ot pontosabban az UMM Courniel-t 1977-ben tervezték, francia mérnök keze munkáját dicséri. A gyártó, maga az UMM, tudtommal ez az egyetlen portugál terepjáró márka.  Kezdetben 2.1-es, majd egy Peugeot származék 2.3-as dízel motorral gyártották, ki tudja meddig. Ez itt már az UMM Alter, melynek szépsége lenyűgöz, erejét 2.5-ös dízel blokk adja. A cég működik, sok mindent gyártanak, autót például már nem, de benne vannak az iparban továbbra is.

Bár a pick-up-ok szinte kivétel nélkül japán típusok, és a terepjárók közt is csak pár Defender akad, és egy-két UMM, a személyautók közt sok a régi francia. Mint ez a Peugeot 505 Break, amit nagyon hazahoztam volna. Mokány, őszintén patinás, dögös, hét üléses dromedár. Puha, plüss belsőjével, vagány, eredeti könnyűfém felnijein ék alakban támaszkodva, igazán kívánatos darab. Ránézek és már szinte hallom is az öreg dízel kerregését: krr krr krr. Ó, azok az alapjáraton reszkető kadmium sárga fényszórók...hú de laza.

A nagyobb szigeten van pár R4, de a Toyota ide is betette Corolla lábát, matt pirosan töfögnek a fővároska macskakövein.

 Száguldásra csábít, de nem akarod, hogy vége legyen...

 Ez bezzeg nem csábít száguldásra. Az R4-ről felesleges is írni, sokan megtették már, igazi örökbecsű darab.. Önmagában szórakoztató, hogy ez, a 71-ben már több mint tíz éves, jóindulatú, esetlen bádog lavór adta a jópofa Renault 5-ős műszaki tartalmát, ami akkoriban irtó modern dizájnnak számított.  Aztán bőven túlélte annak első generációját, majdnem a másodikat is, és egészen 93-ig húzta, amikor már a Twingo volt a Renault mókás divat ikonja, szintén akkorra kivénült műszaki alapokon. "Same shit different day" ahogy a művelt kínai mondja.

Floresen az ember jobb, ha nem gondol arra, hogy egyszer véget ér. Nem arra gondolok, mikor a Nap térfogata megnövekszik és elnyeli a Földet majd sárga törpévé zsugorodik, hanem arra, hogy haza kell menni, vagy legalábbis máshová. Akár egy másik szigetre. Az már nem ugyanaz. Még a többi szigeten is elnézést kérnek mikor elmondom, hogy épp most jövök Floresről. "Ahh Flores...well it's not exactly Flores here, but I really hope you will still like it! Some home made cookies?" - "Ááá Flores...hát itt minálunk nemegészen olyan mint Flores, de azért remélem, jól fogjátok érezni magatokat! Házi sütit esetleg?".

  Az említett világító torony ,amihez ki lehet lyukadni.

Ha nem jártál előtte Floresen, azzal dicsekedve érkeznél haza, hogy húú apám, ezek az Azori szigetek milyen szépek... De Flores után már csak Flores van. Az a szinte mozdulatlan utazás, ahogy átsuhan rajtunk egyszerre vagy egy tucat különböző világ, miközben épphogy gördülve ingázunk át a szigeten.

Nem mondom, hogy menjenek oda és autózzanak egy zseniálisat, nézzék meg a vízeséseket, fürödjenek meg bennük, látogassanak el Jonah bácsi kocsmájába és rendeljenek Bacalhau-t,(https://en.wikipedia.org/wiki/Bacalhau) vagy polipot (pulpo vulgaris). Szeretném ha kevesen lennénk, mikor legközelebb odalátogatok, de attól tartok, ez elkerülhetetlen... az is lehet, hogy legközelebb már vagy egy tucat turista is lesz a szigeten. Menjenek inkább Svájcból át Lichtensteinbe, a hegyi utakon, vagy autózzanak át Spanyolországon, Északról Délre, esetleg menjenek végig Californián a part menti A1-esen San Franciscotól Cambriáig! Vagy egy Tokyo-Kyoto, netalántán egy balkáni autótúra, vagy egy olasz körút?... De ezekről majd legközelebb....

 Nem akartam, de vége lett...